Egy darabig keletinek, Kelet Európainak számítottunk, de mára a dekadenciában mi is nyugativá váltunk.
Nagy karácsonyi könyvélmény számomra Sarah bíboros könyve, amelynek címe: Esteledik, a nap már lemenőben. A lemenő, a pusztulás szélén lévő nyugati civilizációt mutatja be. De ez mégsem egy pesszimista könyv, hanem teli van a kereszténység örök frissességének örömével és reményével. A nyugati civilizáció attól hanyatlik, hogy elakadt a kereszténységben, megtagadta a kereszténységet. Sarah bíboros könyvének van egy fejezete, amely éppen ezt a témakört tárgyalja, és amely rámutat arra, hogy nem szükségszerű a bukás, a pusztulás. A Bíborossal készült riport könyve fejezetének, amelynek az elejéről merítem karácsonyi elmélkedésem témáját, ezt a címet adja,
Akédia és identitásválság
A Nyugat most azt éli, amit a pusztai atyák a déli ördög kísértésének neveztek. Ennek ezt a nevet adták: akédia. Mi az akédia? Egyfajta depresszió, elernyedés, lelki kimerültség. Kedvetlenség, szomorúság, amely éppen akkor vesz erőt a lelken, amikor a lélek az előtt áll, ami a legnagyobb boldogsága lehetne: az Istennel való bensőséges kapcsolat. Az unalom és az undor ránehezedik a lélekre. Mást akar, mást szeretne szeretni. Mit? – teszi fel a kérdést Sarah bíboros. Bármit. Inkább mindent, mint Istent. Az akédia egyetemes undor mindattól, ami lelki élet.
A Nyugat nem akar szeretni. Megöli magában minden lelkiség mozgatóját: az Isten utáni vágyat. De ha visszautasítjuk az isteni életet, többé már semmi sem tud boldoggá tenni minket. A depresszió legyőzte a nyugati ember szívét. A Nyugat megtapasztalja a kárhozottak saját maguk által választott tökéletes magányát. Ezt Sartre-tól idézi. A gazdag ifjú szindrómában van, aki követni akarta Jézust, de nem fogadta meg tanácsát. Az utolsó pillanatban visszautasította, hogy mindent odaadjon. Félt, visszatartotta gazdagsága. Ezért aztán levert lett és szomorú. Visszautasítja az imádást, a csodálkozást, hogy ne másvalakiben találja legmélyebb örömét, mint saját magában. Sarah bíboros itt Kirkegaardot idézi: A csodálkozás magunk reményteli odaadása, az irigység önmagunk szerencsétlen visszaigénylése.
Mik az akédia következményei? Tompaság, keserűség a jóval szemben, izgalmakba, rendetlen kicsapongásokba menekülés. 1. Tompaság, amely nem más mint a lassú bénulás egy formája. 2. Keserűség, neheztelés a jóval szemben, amelyre nem akar az ilyen ember vágyakozni. 3. Izgalmakba, rendetlen kicsapongásokba való menekülés. Ezáltal akarja elfelejteni az ember azt az állapotot, amibe bezárta magát.
Hogyan jelentkezik ez a házastársak életében? Az önátadással való fukarkodás a szerelem kihűlését és eltompulását vonja maga után. Sokan már abban se hisznek többé, hogy képesek lennének egymást egy életen át szeretni. „Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.” A szerelemben elfogadják a középszerűséget, lemondva a nagy vágyakról. A végén a párokat megkísérti, hogy a kölcsönös önátadással járó örömöt bizonyos csapongó izgalmakkal helyettesítsék. Egyeseknél ez a partnerek váltogatását jelenti, mások lázas aktivitásba menekülnek, ezzel próbálva elfedni belső ürességüket.
A papok, szerzetesek életében ez az öröm visszautasításának a formájában jelentkezik, amelynek a bennük levő szeretetből kellene következnie.
A karácsony az igazi gyógyszer a mai ember legfőbb bajára.
Aquinoi Szent Tamás szerint a kedvetlenség igazi orvossága nem bennünk, hanem Istenben van. Ez pedig a megtestesülés, Isten eljövetele a mi testünkbe. A karácsony ünnepe az a pillanat, amikor a legkönnyebben harcolhatunk az akédia ellen. Szemlélve a betlehemet, a gyermekké lett Istent, aki oly közel jött, hogy a szívünk ne maradhasson közönyben, a szomorúságban és az unalomban. Szívünk megnyílik, felmelegszik. A karácsonyi énekeket, a szokásokat, melyek körülveszik az ünnepet, áthatja a megváltott lét egyszerű öröme. Ebben az értelemben a megtestesülés szemlélése igazi gyógyír az akédiára.
Innét meríthetjük az erőt, hogy meg tudjuk tenni, amit a sivatagi atyák, az egyháztörténelem első szerzetesei ajánlanak. Tapasztalatunk összefoglalható egyetlen szóban: állhatatosság. Az egyetlen gyógyír az imádsághoz való visszatérés marad. Az akédia elleni harcban semmi mást nem kell tenni, mint hűségesnek maradni elkötelezettségünkben, kitartani az imádságban, és attól őrizkedni, hogy mindent kétségbe vonjunk.
Azt hiszem, a Nyugat számára alapvető dolog megtalálni a hálaadás értelmét, az üdvösség örömét. (Zsolt 50,14). A csodálkozás a gyermek sajátossága. Egy fásult öreg semmin se döbben meg, semmi sem bűvöli el. A Nyugat néha egy megkeseredett vénemberhez hasonlít. Hiányzik belőle a gyermeki bizalom.
Azok a földrészek, amelyek újabban ismerték meg az örömhírt megdöbbennek, és csodálkoznak Isten szépségén és bennük művelt csodáin. A Nyugat talán túlságosan hozzászokott ezekhez. Nem reszket bele többé az örömbe a jászol előtt, nem sírja el magát a halál érzésétől a kereszt előtt, nem remeg többé a szédülettől az Oltáriszentség előtt.
Azt hiszem az embereknek szükségük van a megdöbbenésre, hogy tudják imádni, dicsérni ezt az oly végtelenül jó és hatalmas Istent, és hálát tudjanak adni neki. Szókratész szerint a bölcsesség a csodálkozással kezdődik. A csodálkozásra való képtelenség a haldokló civilizáció ismérve.
Ez a civilizáció haldoklik körülöttünk. Rajtunk múlik, hogy vele halunk-e vagy túléljük. Kérjük Istent, hogy tudjunk belereszketni az örömbe a jászol előtt, hogy tudjunk sírni a halál érzésétől, amit most oly sokan megtapasztalnak körülöttünk, és tudjunk megremegni a szédülettől az Oltáriszentség előtt.
Ezt a gondolatmenetet, amelyet Sarah bíboros alapján állítottam össze talán Wass Albert karácsonyi verse foglalja legszebben össze.
Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!
Legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!
